1. fejezet - Alkalmazkodás

    A szobában eldobálva, rendszerezve, felfordítva, élre állítva, különböző témájú és nyelvű könyvek voltak, mégis a Föld nevű bolygó egyik csodája sem nyűgözte le annyira az idegent, mint egy egyszerű hétköznapi tárgy: a tükör. 
    A lény elhűlve szemlélte saját valóját. Rettegett önmagától és attól a másiktól, aki magával hozta őt ide, ebbe az otthonnak csúfolt téglabörtönbe; az állítólagos embertől. A férfi, aki Adamnek hívatta magát más volt, mint ő, és furcsamódon elvárta, hogy ő is ugyanolyanná váljon. Nem tudta, mit vár tőle ez az ember, de nem is nagyon érdekelte.
    Az idegen félredobott egy szótárat, majd – aznap vagy ötödjére – a falra szegezett hatalmas tükörhöz sétált. Elvette szája elől a maszkot, mely a lélegzést biztosította neki. A számára lenyűgöző „szerkezetből” két hatalmas, éjfekete szempár nézett vissza rá, melyeket egy háromszöghöz hasonló fejszerkezet fogott közre. Szemében apró pontok csillogtak, mintha az univerzum köszönt volna vissza rá, a tekintetén keresztül. A szempárhoz egy aprócska orr és egy száj tartozott. Közel három méter magas teste miatt feje csaknem a plafont súrolta. A testét fedő, bőrként szolgáló hártya, ezüstkék színű volt és csaknem áttetsző. A lény vékony volt és törékeny a földi világhoz. Hosszú ujjaival megsimogatta tükörképét, majd a maga arcát. Megborzongott.
    Odalent, mintha becsapták volna az ajtót. Lassan az ablakhoz sétált. Elhúzta a vastag sötétítőt, majd kilesett a külvilágra. Végignézte, ahogy Adam végigmegy a járdán, egészen a kocsifelhajtóig. Üres tekintettel várta, hogy a férfi beindítsa a járművet és elhajtson a ház elől. Amikor az autó eltűnt az utcából a lény az ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Zár kattant, majd a szobaajtó feltárult. Lehajolt, és kilépett a folyosóra.
    Bár Adam óva intette a házban való sétálgatástól, míg nem ölt emberi alakot, a lény mégis megszegte vigyázója szabályait. Lassan és kecsesen mozgott. Apró lába, szinte nem is érintette a parkettát.
    Olyan volt, akár egy szellem.
    Lassan lesétált a lépcsőn. Útja közben újra mindent szemügyre vett: a szobákat, a bútorokat, a szobrokat, a képeket, a növényeket. Nem tudott betelni a látványukkal, pedig nem először látta viszont őket.
    Végigsimítva a korlátot leért a földszintre. Odalent nem voltak elhúzva a függönyök. A nap vidám sárga színnel ragyogta be az alsó szintet. Lassan végighaladt az előszobán. Testén csaknem átragyogtak az ablakon beszökellő napsugarak. A földszinti néma csendben még az óra ketyegése is dübörgésnek hatott. Beért a konyhába. Végig simította a konyhapult márvány felületét, majd a hűtőhöz lépett. Már régóta nagyon éhes volt, de fogalma sem volt, mit tesz a szervezetével a földi étel. Becsukta a hűtőt, majd a mosogató elé állt. Megnyitotta a csapot és érdeklődve szemlélte a víz lusta csobogását.
    Nem vette észre az idős szomszéd nőt, aki árgus szemekkel próbált a függöny mögé látni.
    A lény elzárta a vizet és a nappali felé vette az irányt. Végigsimogatta a kanapé háttámláját, majd megkerülte és leült rá. Kényelmesen elhelyezkedett. Hosszú, pálca vékony karját kinyújtva elvette a távirányítót a dohányzóasztalról. Sokat olvasott már a televízióról, de eddig nem merte kipróbálni. Megnyomta nagy, piros gombot a távirányítón és izgatottan várta, hogy a készülék életre kelljen.
    Az első felvillanó képkockákkal egy időben kopogtattak a bejárati ajtón. Az idegen összerezzent. Kikapcsolta készüléket és az ajtóhoz lopakodott. Kinézett az apró kémlelőnyíláson. Odakint egy idős asszonyt látott, aki széles mosollyal, kissé türelmetlen arckifejezéssel állt az ajtó előtti lábtörlőn. Újra kopogtatott. A lény hátrahőkölt. Odakint egy autó motorja morajlott fel, majd néhány másodperc múlva Adam felhajtott a garázs elé.
    - Segíthetek valamiben Mrs Federway? – hallatszott Adam kíváncsi hangja.
    - Jaj, kedvesem! – nyögte megrökönyödve az asszony. – Láttam, hogy maga elment és valaki mozgolódott a házában. Nemrég a televíziót is mintha bekapcsolták volna. Attól féltem betörő jár bent.
    Adamben megfagyott a vér.
    - Mert ugye, amilyen világot mostanában élünk, már azon sem lepődik meg az ember, hogy a tolvajok nappal törnek be az ember házába – tette hozzá elkeseredve a nő.
    - Csak a boltba mentem – hebegte a férfi. – Mégis mit látott?
    Az asszony a konyhaablak felé mutatott.
    - Egy árnyék mozgott odabent – motyogta. – Közvetlenül utána, megszólalt a tévé.
    Adamnek csak úgy zakatoltak a gondolatai. Csupán négy napja hozta haza a lényt és máris a lebukás veszélye fenyegette. Valahogy együttműködésre kell bírnia még a nap folyamán ezt a megátalkodott földönkívülit.
    - Már megijesztett! – nevetett fel a férfi. – A fiam jött hozzám tegnap este. Hosszú utat tett meg és nem akartam felkelteni már korán reggel. Biztos csak lejött harapni valamit-
    Mrs Federwaynek elkerekedett a szeme.
    - A-a-a fia? – makogta. – De hát kopogtattam...
    - Félénk gyerek – hagyta rá a férfi. – Nem szívesen megy emberek közé. Főleg egy új környezetben. Nyílván megérti-
    De Dora Federway nem érette meg. Halovány mosollyal kihátrált a verandáról és fejvesztve rohant haza, ahol már tárcsázta is az első eszébe jutó számot, hogy közölje: „A titokzatos Adam Wergernek nemcsak hogy van egy fia, de most ide is költözött.”
    Odabent a lény némán felszaladt a lépcsőn és visszaosont a folyosón, egyenesen a szobájába. Ajtaja abban a pillanatban csukódott be, mikor odalent a bejárati ajtó kinyílt. Hallotta a lépcsőn dobogó lépteket. Adam kopogás nélkül benyitott a szobába. Csalódottan tapasztalta, hogy az ajtó nem volt bezárva.
    - Eli! – kezdte hitetlenkedve. – Nem azért zártalak, be, mert épp úgy tartotta kedvem. A legapróbb lehetőségét is ki szeretném zárni annak, hogy meglássanak. Elment az eszed?
    A lény az ágyon ült és egy magazint lapozgatott. A kérdésre a férfira szegezte hatalmas csillogó szemét.
    - Nem – mondta alig hallhatóan. – Miért?
    - Tudod te azt jól! – csattant fel Adam. – Megláttak! Megkértelek, hogy ne gyere ki a szobából, míg nem vagy ember. Tudom, hogy nehéz bezárva lenned, de ez nem egy olyan bolygó, ahol elfogadnák a magad fajta… földönkívülit.
    Eli elfordította a fejét, hogy eltakarja hatalmas szeméből előcsorduló könnyeit.
    - Nem akarok olyan lenni, mint te! – mondta keservesen. – Nem akarok olyan lenni, mint ők. Vissza akarok menni.
    Adam Eli mellé ült és együttérzően megsimogatta a sápatag lényt.
    - Nincs már vissza – mondta keservesen. – Az, hogy hamarabb elküldtek téged ide, felkészületlenül, minden erőpróba nélkül, csak egyet jelenthet. A bolygónknak vége.
    Eli Adam utolsó mondatára felkapta a fejét.
    - Hogy érted ezt? – kérdezte döbbenten, miközben letörölte könnyeit. – Hogy érted, hogy a bolygónknak?
    Adam felállt és az ablakhoz sétált. Elhúzta résnyire a sötétítőt és végignézett a tavaszi virágpompában fürdő csendes kis utcán. Fájt neki feleleveníteni múltat, de most kénytelen volt rá.
    - Közel ötvenkét éve érkeztem ide – mondta csendesen. – A feladatom volt, hogy ezen a bolygón várjam a kiválasztottat és segítsek neki beilleszkedni és emberi testében kiteljesíteni az erejét. Az elmúlt fél évszázadban előkészültem. Kerestem egy helyet ebben a világban, ami elég eldugott ahhoz, hogy senki se keressen itt minket. Elég nagy itt a tér, az erdő, ahhoz, hogy sikeresen meg tudj erősödni és gond nélkül megtanuld irányítani az erőd – Adam fájdalmasan felsóhajtott. – Bíztam benne, hogyha a te kiképzésed véget ér itt, én visszamehetek, de ugye, ez az álmom már nagy valószínűséggel, már nem fog megvalósulni?
    A férfi elhúzta sötétítőt, majd visszaült az ágyra.
    - Tényleg nem emlékszel semmire? – tette fel a kérdést a négy nap folyamán legalább ezredjére.
    Eli csak a fejét rázta. Keserűség és fájdalom áradt szét benne, hogy semmire sem emlékszik vissza, csak egy két dologra, de azok mit sem számítottak volna Adamnek. Csak elnyúlt sikolyok hangja és robbanások tüzes rémképe maradt meg agya rejtett zugaiba.
    - Tudom, hogy nehéz, de hamarosan döntésre kell jutnod!
    Elit, Adam hangja hozta vissza a csendes kis szobába, a távoli univerzumból.
    - Ha nem leszel ember – folytatta a férfi –, egy idő után az emberek rájönnek, hogy mi vagy, hogy mit rejtegetek. Akkor aztán nyakunkon lesz az emberiség minden szervezete: a nemzetvédelem, a CIA, orvosok és még kitudja mifélék. A világ minden pontjáról özönlenek majd hozzád az emberek és hidd el, kevés lesz az olyan, aki segíteni akarna majd neked. Én csak óvni próbállak.
    - Miért küldtek ide, ha itt a toleranciának egy halvány szikrája sincs? – kérdezte elkeseredve a lény.
     Az emberi faj toleráns és hidd el önmagában véve egyedi és remek – Adam megfogta a lény hideg, vékony kezét. – Csupán félnek mindentől, ami nem erről a világról való. Védtelenek, habár azt hiszik, hogy a fegyvereikkel felvehetik a harcot mindennel és mindenkivel.
    Eli elmosolyodott.
    - De ez nem igaz – suttogta maga elé.
    - Nem, ez nem igaz – ismételte meg a férfi. – Az ilyen gyenge fajok miatt határoztak a népünk vezetői úgy, hogy fajunk legkülönlegesebb egyedeit, az ilyen bolygókra küldik. Mi megtudjuk védeni őket.
    A lény szeme kitágult és felpattant az ágyról.
    - Ha olyan erősek vagyunk, miért pusztult el a bolygónk? – követelte. – Hogy lehet, hogy mindenki halott és én itt ragadtam veled?
    - Nem mondtam, hogy meg tudjuk védeni magunkat az univerzum minden teremtményével szemben – emelte fel a kezét a férfi. –, csak azt, hogy vannak nálunk gyengébb lények is, akik segítségre szorulnak. Te különleges vagy Eli! A magad nemében is egyedi! Erre idővel rá fogsz majd jönni.
    Eli hallgatott. Nem volt már mit mondania ennek az embernek, földönkívülinek vagy bárminek is. Fájt neki ez a sok új dolog.
    - Menj ki! – mondta csendesen. – Egyedül szeretnék lenni.
    A férfi bólintott, majd mikor felállt, egy dobozt tett le Eli mellé.
    - Hoztam neked egy laptopot. Megtalálod benne a leírását.
    - Mit kezdjek én vele? – kérdezte fellángoló dühvel Eli. Itt hagy neki egy gépet, mintha az megoldás lenne mindenre? Mintha az el tudná csendesítni a szívében tomboló vad, elkeseredett vihart?
    - Rá fogsz jönni!
    Adam becsukta az ajtót, majd kívülről nekidőlt. Csak remélni merte, hogy ennek a világnak az internet segítségével való szélesebb spektrumú felfedezése, majd meggyőzi ezt a makacs gyereket, hogy érdemes emberré válnia.
    - Csak ne csinálj hülyeséget! – suttogta az üres folyosó félhomályába.
    Eli alkonyattájt ébredt fel keserves rémálmából. Lassan felült. Keze beleütközött a laptop dobozába, amit Adam dobott az ágyára, mielőtt magára hagyta volna. Kibontotta és tüzetesen átolvasta a használati utasítást, majd bedugta a gép vezetékét az ágy melletti konnektorba. Felnyitotta a tetejét és megnyomta kéken villogó bekapcsoló gombot. A laptop lassan életre kelt. A lény sokat olvasott már az Adamtől kapott könyvekben az ilyen és ehhez hasonló számítógépekről. Megkereste az internet ikonját és rákattintott.
    - Rögtön a közepébe! – mondta mosolyogva a felvillanó ablaknak.
    Eli le sem feküdt az éjjel. Csak rótta a honlapokat és falta az ablakok által megjelenített információkötegeket. Hajnalban fellépett egy közösségi oldalra. A chat egy ilyen korai órában is tömve volt. A regisztrációt gond nélkül végrehajtotta, majd belépett az egyik szobába.
    - Ez nevetséges! – mondta a gép monitorján tükröződő elmosódott önmagának. – Mit művelek?
    Elképedve nézte a szobában zajló beszélgetéseket. Már csaknem leragadt a szeme, mikor felugrott egy ablak a monitor közepére.

Üzenet: Skygirl

Szia!
Alienboy, mi? J Mi járatban?

            Eli mélyet szippantott a szerkezetből, ami továbbra is a levegőt biztosította neki, majd le eltűnődve nézte az üzentet. Mit írhatna erre? Első gondolata az volt, hogy bezárja az ablakot és lefekszik aludni. Egyáltalán nem volt kedve földi lényekkel komolyabb ismeretségeket kötni. Végül aztán meggondolta magát. Ujjaival óvatosan érintette a klaviatúra fekete alapon fehér betűs gombjait. A lény által leírt szavak lassan mondatok lettek, habár az üzenet meglehetősen rövidre sikeredett. De mit is írhatott volna elsőre?

Üzenet: Alienboy

Szia!
Csak lézengek! Sosem láttam még ilyen virtuális helyet.
Lenyűgöző!

    Eli várt. Kezét tördelve járkált fel s alá a szobában és közben azon aggódott, hogy mit tett. Ki tudja mire képesek a földi szerkezetek? Ha lebuktatja magukat…

Üzenet: Skygirl

Vicces vagy!

    Az elveszett kis földönkívüli mosolyogva ízlelgette ezt a két szót. Az első bókjait. Szomorúan vette tudomásul azonban, hogy az ismeretlen ember kilépett a szerverről. Ő is követte a példáját, majd lekapcsolta gépet.
    Aznap hajnalban, mikor álomba szenderült a kínzó, gyötrő rémálmok távol maradtak tőle. Egy kellemes, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába és ringatta álomba.
    Elit a délutáni nap, sugárzó fénye ébresztette.
    - Kellemes délutánt! – nyitott a szobába Adam. – Hallottam, hogy motoszkálsz.
    - Neked is kellemes napot! – motyogta egy hatalmas gyomorkorgás közben Eli.
Adam sajnálkozva nézte a lényt, de nem tehetett semmit, míg Eli át nem változik. Őt már emberként küldték a Földre, így fogalma sem volt, mit adhatna ennek a szegény éhezőnek.
    - Nézd! – mondta a fejét vakarva. – Át kellene változnod végre. Nem tudom, mit adhatnék, így neked és már nem hiszem, hogy sokáig bírod étel és folyadék nélkül.
    A lény felkelt és kinyújtózkodott.
    - Tudom – bólintott. – Mégis arra kérlek, hogy alkonyatig adj időt nekem.
    - Te tudod! – mosolyodott el Adam. – Én csak, nem szeretném, hogy szenvedj.
    Eli vállat vont. Ő sem szeretett volna szenvedni, de mi mást tehetett volna? Az elmúlt néhány napban, vagy inkább egy hétben, a poklot járta meg. Mindazonáltal kezdte belátni, hogy nem lesz választása.
    - Miértelme lenne, hogy ember legyek? – mondta elkeseredetten.
    - Van értelme – simogatta meg Eli hátát Adam. –, és hidd el, meg fogod találni.
    Az ajtó tompa csukódása után Eli rögvest bekapcsolta laptopját és izgatottan keresni kezdte a néhány órával ezelőtt látogatott közösségi chat oldalt. Nem kellet csalódnia. Egy apró boríték várta az oldal jobb felső sarkában.

Üzenet: Skygirl

Ismét, szia Alienboy!
Ne nagyon ragadj le a virtualitásban! A világ izgalmasabb…
Merről írsz?

    Eli elgondolkodott. Közel egy hetes földi léte óta egyszer sem kérdezte meg Adamtől, hogy hol is van pontosan. Felkelt a gép mellől, majd magára terített egy pokrócot és kiosont a szobából. Lassan lement a lépcsőn. Ügyelt minden zajra, ami arról árulkodott volna, hogy Adamnek esetleg vendége lehet. A ház azonban csendes volt. Adam a nappaliban ült és egy vastag könyvet olvasott!
    - TE JÓSÁGOS ÉG! – üvöltött fel a férfi, mikor felfogta, hogy Eli mellette áll! – Mit settenkedsz? Miért jöttél le.
    Eli megijedt Adam reakciójától, de nem bátortalanodott el a férfi hangszínétől.
    - Hol lakunk? – kérdezte csendesen.
    A férfi döbbenten figyelte az fölé magasodó nyurga lényt, akinek szeméből, csak úgy sütött az izgalom.
    - B-b-billerg – motyogta. – Miért fontos ez?
    - Nem árt tudni, hogy hol él az ember, nem?
    Adam nem tudott mit mondani Eli visszavágásra.
    - Miért van rajtad pokróc? – kérdezte végül.
    - Álcázom magam…
    Eli felsietett az emeltre, magára hagyva Adamet felfoghatatlan döbbenetével. Megmozgatta az egeret, majd mikor életre kelt a gép monitora rögvest írta is a válaszüzenetben az apró városka nevét. A válaszlevélig kétségek mardosták. Nem tudta biztosra, hogy jó ötlet volt-e megírnia a tartózkodási helyét. Kijátszotta Adamet, és ami rosszabb, lehet, hogy nagy veszélyt hoz a fejükre.

Üzenet: Skygirl

Kicsi az univerzum, Alien…

    - Nem is az! – mondta maga elé a fiú, majd első gondolata az volt, hogy felvilágosítja ezt a tudatlan földit, milyen nagy is a világegyetem, de az első mondat után rájött, hogy mire is gondol a lány.

Üzenet: Alienboy

Erre mit írjak Skygirl?
Ahhoz elég nagy, hogy a földi távolságok közénk álljanak. J

    Néhány pillanattal később jött is a válaszlevél. A kis boríték fehéren villogott a sarokban. Eli izgatottan húzta rá az egér aprócska, fehér nyilát.

Üzenet: Skygirl

Akkor tegyünk róla, hogy csökkenjenek ezek a távolságok… Mit szólsz?

    Eli úgy ugrott fel, hogy hátradöntötte a széket. Velejéig hatolt a félelme. Ez az ember, ez a lány, találkozni szeretne vele. A gép fölé görnyedt és remegő ujjakkal írta meg a válaszát.

Üzenet: Alienboy

Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Valószínűleg halálra rémülnél tőlem…
Habár szívesen megismerkednék egy földi emberrel.       

            Az utolsó mondatát maga sem tudta, miért írta le, hiszen igaz sem volt. Talán csak nem akarta elüldözni az egyetlen lényt, aki szóba állt vele ezen a különös bolygón. Eli izgatottan várta a választ, ami nem jött. Helyette, csak egy üres hely maradt a felhasználók listáján.
    Skygirl- KIJELENTKEZETT!
    Eli hagyta, hogy bekapcsoljon a képernyővédő, majd a tükör elé sétált.
    - Mit is képzeltél? – mondta tükörképének. – Sosem leszel olyan, mint ők.
    Végigsimította tükörképe arcát.
    A számítógép éles sípolással jelezte, hogy üzenete jött. Eli csodálkozva lépett a laptophoz. Megnyomta kis borítékot és feszült figyelemmel várta a felvillanó levél tartalmát.

Üzenet: Skygirl

Űrlény vagy nem? :)
Válts alakot! Találkozz velem úgy, hogy ne rémüljek halálra!

    - Bár ilyen egyszerű lenne – sóhajtott az idegen. – Magam sem tudom, mit akarok, bár félek nincs választásom.
    A lemenő nap utolsó sugarai lángra gyújtották a horizontot. Eli egy apró résből szemlélte az alkonyi csodát. Tudta, hogy lejárt az idő. Visszahúzta a sötétítőt.
    Félt az emberi testtől.
    Félt az emberi élettől.
    De most valahogy az Adam által említett kötelességtudatot és az egyetemes életben maradás törvényét felülírta egy közhelyes és sablonos dolog: egy lány. Egy emberi lény, aki meg szeretné ismerni őt, és ez úgy tűnt ok volt rá, hogy legbelül úgy érezze, ember akar lenni.
    Úgy érezte, szégyellnie kellene magát, azért a célért, amiért elkezdett vágyódni az emberi létre. A sok mese és történet, amiket olvasott, mind az ilyesfajta közhelyekre épült. Most pedig belép eme közhelyek főszereplői közé, habár szíve mélyén bízott benne, hogy ennél sokkal több lakozik benne.
    - Eli, bejöhetek? – hallatszott Adam mély, reszelős hangja, egy halk kopogtatás kíséretében.
    A lény lekapcsolta a gépet, az ágyhoz sétált és leült a szélére.
    - Gyere! – hangja dallamos, de mégis hátborzongató volt. A szavak mintha most elmosódtak volna a szájában. Lassan egy hete tanulta megfeszítetten a nyelvet, de nem igazán sikerült neki még mindig tisztán kiejtenie a szavakat, pedig általában nagyon könnyedén tanult.
    Adam benyitott. Borostája mögül szélesen mosolygott az előtte ülő törékeny életre. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült Eli mellé.
    - Jól vagy? – kérdezte.
    - Az attól függ – Eli a férfira szegezte üres tekintetét -, hogy ti mit értetek azon, hogy „jól”.
    - Sajnos itt az idő – mondta csendesen Adam. – Valószínűleg már az egész szomszédság tudja, hogy itt van a fiam, és ha nem vigyázunk, ha nem viselkedünk nekik megfelelően… lelepleződhetünk. Fontos betartanunk ennek a bolygónak a szabályait, ha nem akarjuk, hogy megtaláljanak minket.
    Eli bólintott.
    - Azt hiszem, készen állok.
    Eli felállt és Adamhez lépett. A férfi megfogta a kezét.
    - Most hunyd le a szemed! – utasította. – Rengeteg képet láttál a mai fiatalokról. Amit most megtehetsz, azért a legtöbb tinédzser ölni tudna. Tetőtől talpig képzeld el, hogy milyen lennél emberi alakban. Érezd át, azt az emberi lényt, akit összeraktál a fejedben.
    - Nem hiszem, hogy menni fog!
    - Ne beszélj! – csitította Adam. – Csak engedd magad át az érzésnek! Enged, hogy ember legyél!
    Néhány perc feszült csönd telepedett a szobára.
    - Adam – nyögte Eli -, sikerült?
    - Nézd meg magad! – mondta mosolyogva a férfi, majd a tükör felé mutatott.